A Jóisten látta
(Csendőr-sortűz Endrődön,
1935-ben, és zárójelben)
Szél suhant a piactér felett,
tovaűzött bárányfelleget,
s búcsúra kélt véle pár kalap
- télbúcsúzó volt már az a nap -,
csendőrlovak lába táncra járt...
Ezrek várták, míg gőzölt a föld:
Jön-é a képviselőjelölt?
De helyette hír kélt, és parancs:
Késik az úr, s a gyűlés elmarad!
A kiéhezett árva, póri nép
tiborci hittel egyre hitte még,
hogy sorsához Bánk Bán is kerül,
kormány-küldöttel már nem szembesül,
visszamordult : Abcug, le vele!
Nem kell a grófurak követe,
miénket várjuk! S előre nyomult,
míg az erőszak fegyveréhez nyúlt,
s fütyült a sortűz, megcsillant a kard,
futott, ki élt, jajgatott, ki halt...
Szél suhant a piactér felett,
papok hoztak végső kenetet...
Ki fogadta, ki azt mondta nem!
Ki sóhajtott: Édes Istenem!
Hét halott, tizenegy sebesült!
Sérült az is, ki megmenekült,
mert a hite a télé maradt...
Szél nyargalt tar akácok alatt,
s Kőrösgát mögé bukott a Nap...
Öt éve már, nem feledhetem...
Édesapám mesélte estelen,
mint vert kalapján lyukat a golyó,
és a sok-sok világnak-futó
zöméből a templomkertbe lépett:
"Nem gyávaságból, de első az élet!"
Majd az asztalra téve a pipáját,
kezdte a Holtak-litániáját,
és ez lett a vég-szentenciája:
"Ne félj, fiam, a Jóisten látta!"
Szeghalom, 1940. III. 20.
(Lélekváltság, 1996)
(Városunk, 2009. május)