Profán litánia

Áldassanak az asszonyok,
kik szították hunyó reményem,
s akkor is, ha pírba alázták
olykor tétova merészségem.
Kikre felnéznem jólesett,
s az is, ha ők énreám néztek:
Hódolattal üdvözöltessenek
a lélek-megmentő fehérnépek!

Édesanyám Máriának hívták,
légyen emléke százszor áldott,
szívemben él mindig, ha mondom
szomorkás-szép Ave Maria-mat.
S hányan vannak még, fülembe csengő
angyali nevek hordozói!
S talán nem is az álszemérem,
lassan lehűlő vénült vérem
tilalmazza felsorolni
mindahányukat, vagy a bűntudat:
Pofonokat kapni és adni
az élet rendje, ahogy a csók is,
a pávás-hódoló bók is...
Kár lenne bármit letagadni.

Máriát, aki a décsi pusztán
a számkivetést széppé tette,
s az elvén győztest, ki börtönajtóm
szabad-rabságba átaltörte,
s azt, aki a kállai tájról
húsz év multán hozta a csókját,
mivel idején az óvó
anyai szemek tettenfogták.
De rendjüket mégis az zárja,
ki vét ellenem, és százszor vétett,
akiért az égig repültem,
s jártam pokoli mélységet.
Holt gyermekek kötöznek hozzá,
és kedves élő, kit félve-féltek.
Rátestálom a magyarságom,
és az ároni székelységet...
Meginstálom: Eltévedt anyja
nyomán ne járjon. Bár ma
divat tagadni hazát-népet,
gugás – galamb-i feslettséget
felszorozni: Ez Európa!
Félek, hogy túlszaladt a toll,
s tán a szájamra kéne verni,
de ki nem veti meg az álnok rosszat,
a jót sem tudja szívből szeretni...

Áldassanak az asszonyok,
a kínnal szülők, a százszor-szépek,
ezüstös fejjel, sírra-készen is
ők ígérik a mindenséget. ..
Édesanyám fellegek felett
bízvást fohászkodik értem,
hogy míg Istenem rendeli
jól forgassam esendőségem.
És ha menni kell, induljak bátran,
földit a földnek, lelket a túlvilágnak,
s a Boldogasszony trónusánál
szerelmeim imára várnak...

Budapest, 1995. december 29.
(Lélekváltság, 1996)

Vissza a címlistához