Péter-Pál napi elégia

Álmomban markot szedtem
(gyűjtöttem, endrődi szóval),
pacsirta mérte az eget
s aranyban izzott a róna,
pipaccsal, búzavirággal,
vadgalambbal árnyadó fákon,
s tanyai iskola harangján
üzent tovatűnt ifjúságom.

Reuma riasztott jajjal,
s míg a szemem látni se tártam
szíven ütött, hogy az az álom
délibáb se a Szaharában:
Araszos búzák, kukoricák,
alig tenyérnyi napraforgók,
a térdig kophatna a lábam,
míg tanyát lelnék. Az utolsót!

Csak a szétrostált nemzet
acsarkodó visszavonását,
s izengethet Szent Péter Pálnak.
ugyan ki feni meg a kaszáját?
És a magyarság, jóság, erkölcs,
Meakulpázhatsz, álmodozhatsz
önmagad s a világ bolondja...

És mégis remélni Péter-Pálkor
félreverő vén szívem bíztat,
mert az, ki nem hisz célra lelni
élet-értelmet szélbe hint az:
Ki Moháccsal, Trianonnal
hát-mögé dobott ezer évet -
Isten nélkül nyoma se lenne! -,
ne féltsük hát a magyar népet!

Tegyük többé önmagunkban,
s míg trilláz a pacsirta-ének
hitessük el a kókadtakkal,
hogy kik küzdenek - célba érnek,
és ne légyen se "Vajon", se "hátha",
rubel, se dollár, a kiskésit!
Európának úgy vagy atomja,
ha emberséged magyarul mérik!

Álmomban a Polyákhalomnál
szedtem a rendet, és győztem,
Péter-Pál hite aranylott szerte,
s ébredvén a jelenhez nőttem:
Egy hittel higgyük mindahányan,
előre visz nemzetünk útja,
s új kenyérrel, szép emberséggel
használjunk, míg erőnkből futja.

(Városunk, 1996. augusztus)

Vissza a címlistához