Jeremiád

(Rozenberg Miklós szarvasi földi, lágerszakácsnak)

Mint Jeremiás őszes-rőt szakállát,
úgy cibálom lantom húrjait,
nem ez fáj, hogy testem elcsigázott,
zsidóz a ruszki, a rongyom avit:
Érted sírok elhurcolt családom,
mondom a kaddish-t sok-sok millió,
gázba fulladt, Ruszkihonba hurcolt
spiclisorsa szánt új bolygó zsidó!

Kisvárda. Varsó, Auswitz árva népe,
a erdélyi falvak magyar zsidaja,
Hetven-nyolcvan egy marhakupéban,
sem ennie, sem pedig innia.
Halálmenet „zu Fuss", Bécs felé,
tíz lépés – rúgás, száz – pisztolygolyó!
Érted sírok országúti árkok
mélyre hullt új bolygó zsidó!

Hová futhatsz? Tán Palesztinába?
Hozzá az út vajon szabad-e még?
Ott is lesne arabok görbe kardja,
aknára léphet, ki Herzl nyomába lép
Otthon pedig lakásod kifosztója
nyújtja kezét, s kétszínűn hízeleg,
s ha gyermeket látsz az úti-porban
öcsédre gondolsz s szíved megremeg.

Hozzád mégis Öröktőlvaló
imám kél e vörös Babilonból,
mit ránk mértél, szeretetből tetted,
a ha akarod a járom alól
felocsúdott új néped kutat
végre fészket, jövőt, békességet,
a bosszállót szemed nyila sújtson,
mint villám a kevély sziklabércet!

Mint Jeremiás őszes-rőt szakállát,
úgy cibálom lantom húrjait,
nem az fáj, hogy Dolfi Jóska lett,
nem ér könnyet, hogy rongyom avit:
Érted mondom a kaddish-t családom,
érted sok-száz-ezer-millió,
a könnyek szivárványán átal látom,
mint lel honára a bolygó zsidó!

Ural, 1945. október
(Lélekváltság, 1996)

Vissza a címlistához