Januárvégi sóhajtások

I.

Havas, nyirkos, ködös,
náthatermelő délután,
ebéd-szegve szundítván kurtát,
nézek az illó sors után,
tudom – kilátástalan,
- búsan borúsan hasztalan...

Lefut az élet. Még jelen,
de a múlt dér a fejemen,
a koldusnak, vélnének talán,
de van Istenem, van Hazám,
s a hitem erős kötél,
rajta gödörből mászom én...
Sokat vétkeztem, tudom,
több jótét ülhetne sorsomon,
apró csillagok, jeladás másnak:
Óra ütőben. Mire várjak?
Egyedül gyötrő magányomban,
Jézusom, küld reményt e gondban...

II.

Nem tudom én minek és mire
szánnál ó, Uram - Isten,
mikor mindenkinek
nem lehetek szándéki szinten
lépcső a jóhoz, Haza javára,
orvosság lázárok bajára,
s magam örömére is néha,
ha már búval teli a véka?!

Csak azt tudom Szent-Uramisten,
jó lenne, ha szép volna minden,
s haragtalan vesztett világ,
és a lét, minden gyöngyvirág
tövistelen s az illata
hitnövelő. S a kis Haza,
ez a drága magyari fészek,
örömére a gyarló népnek,
s hasznára az emberiségnek...

1997. I. 27.

(Utószüret, 1997)

Vissza a címlistához