 |
Tímár Máté író, költő, szerkesztő 1922. november 22-én született Endrődön. |
Születésnapi vers: 24!
Süvít a szél, repül a hó, az orr befagy,
fehér a domb, fehér a hegy, sötét te vagy,
gondod lefest, vágyad belep:
Mi lesz velünk? Nem érdekel! Mi lesz veled!
Szíved lendül, álmod repül hazafele,
de az utat befutta az Ural szele...
Kályha mellé menekülsz, a répa rotyog,
amit loptál. Nem szégyelled: Fogoly-dolog!
Morogsz, ha a tested kiküld. Hol az ebéd?
A szélzene halálhangot hárfáz eléd,
ezer-hangút, idetalál világon át:
Kedves-fiam, férjem-uram, édesapám!
Nyájad alszik, ki horkol, álmodik s beszél:
Ne sírj Hécskám, hazamegyek hozzád ne félj!
A szél fütyül, kémény dudál, kutya ugat,
lator bendőd örökösen delet mutat.
Ma vasárnap, csak hideg, az acsarog,
s jön a reggel, és vele a gyilkos robot!
Férgek vagyunk, tehetetlen bábok, te, én,
porszemek a sors forgó kocsikerekén,
örüljünk, hogy el nem sodor az őszi szél,
kis reményünk nagy kutyának falat kenyér:
Semminél több! Önámítás gőze vakít:
Mindjárt itt az Újév, hátha hoz valamit?!
Ural, 1946. nov. 21.
Emlékkísértő hajnalon...
Duruzsolt a Szendrei-malom,
vadgalamb búgott az udvaron,
míg a párja vadászta a szemet,
s leste, hogy az a diákgyerek
az árok partján cipőjét veti,
amint parancsba rendelték neki,
falu után, tanyák elején
vesse vállra, kímélje. A talpa
ingyen-való marhabőrből szabva.
S ment a legényke, hatvan éve már,
a lóger-kertnél énekesmadár
zengett felette, kéklő ég alatt,
s a fülébe szép csengő szavakat
csobogott a körbenfutó vére,
ábrándjainak lépés-ütemére.
Mire a Kertek mögötte maradott,
ritmizálta az első verszakot.
Bacsalapos, kedves Paphalom,
Szujó-keresztje, termékeny Ugar,
szikfoltos Páskom, ti elmondhatnátok
mint született álmokból a dal.
De nincs kinek. A tanyák helyén
vályog-sárga szántott televény
barázdáin kék búzavirág,
piros pipacs, bíbor szarkaláb,
mennyezetén azúr ég alatt
pacsirtaszív szinte megszakad,
úgy énekel. Siratja ami volt,
azt a legénykét, ki elkóborolt.
Mire kiért délután közepén,
megszületett az első költemény,
bő-hatvan éve, ott hol a Páskomok
s az Ugar széle összeballagott,
s ahol ma a vadult pusztaság
álomkertjébe ábránd lépte hág,
párnarágón sóhajtani nagyot:
Polyákhalom, élek, még vagyok!
Mi volt az élet? Bús zarándokút,
az Ural és Havanna között,
börtönben és lélek szabadon,
fel-felzokogva koporsók fölött.
Másszor ölelve, talán boldogan,
csakhogy ennek mindig ára van.
Álmodni is, de mindig ide,
a hullámos Körözs mentire,
s ideszánni mindent, ami szép,
végezetül kihűlt tetemét,
ha az élet ideje lejár
és megidéz az elrendelt halál...
Duruzsolt a Szendrey-malom,
álmaimban ma is hallgatom,
s amit írtam hatvan év alatt,
csokorba szedve a vélt jobbakat,
íme átnyújtom, annak, ki érte nyúl,
mert érzem, hogy egyre alkonyul.
Addig köszönjük, míg van kinek:
Isten óvjon engem s Titeket,
Fajtám, Hazám, jó-endrődiek!
