Endrődi hitvallás
- Confessio endroediensis -

Kinek-kinek helyet adott a Fennvaló,
madárnak fészket, embernek Hazát.
Minékünk áldott Árpád nemzetének
itten e drága Kárpátok zugát,
Európa szinte közepében.
bő-évezred jajos Golgotáján,
s mi, kik atomjaiképpen itt sereglünk,
a Körös-parton, Endrőd kies táján.

Bajra, gondra, túlélés-viszályra,
kibírni azt, ha baleknak szánnak,
s egyre-egyre porladó rajokban
vándorokat küldni a világnak,
kubikosnak, summásnak, cselédnek,
művésznek is, vagy verőlegénynek,
tudósnak és szakmák mesterének:
Nézd, hány arca van ez árva népnek?!

Szent Imre népe, liliomosé,
hol balgáké, hol okosoké,
ki kínjában egyet megtanult,
szolgául Décstől - Amerikáig:
Túlélni azt, mi ránkszabadult!
Kínlódásból, néha még dalolva,
fogcsikorgató azért-is-módra,
kővel tömött bakóként cipelni,
ha már ez a vacer-fajták sorsa!

Fogyatkozunk. Alig tizedünk otthon,
olykor viselni jöttmentek kegyét,
a napszentüléskor könnyen letörülni,
négy égtáj iránt hintve szerte-szét,
bár remélve: Elment a török,
levedlettük Kádárt, Rákosit,
kiböjtöltük új-labancainkat,
gyarmat-sorba tipróinkat is!

Csak szent legyen, akár a Miatyánk,
napi jussunk, hinni és remélni!
Ez az emberlét üzemanyaga,
azzal lehet holnapig elérni,
s összetartva méhkaptár módra,
szorgalmasan, eltűrni a mást,
jéghátán is embernek maradva
Hitet-Hazát szolgálván legkivált!

Profán-búcsúnk, ez a sereglés is
arra szolgáljon: Kézbe a kezet,
s hallgatni a hazai harangszót,
mint szívverést: Nem lehet eleget!
Keresni a holnap útját-módját,
mely többé tesz, majd felemel!
Ne feledjük: Az a parabola,
ha egyért mind, mind egyért felel!

Próféta-korban légyen elég a szóból!
Mit mondhatnék még, Kedves Feleim?
Egész életem hazai vallomás,
imámom ámen, versemen a rím:
Segítsd Endrődöt Felséges Isten,
adj hitet és boldogabb jövendőt,
nyomunkba-lépő sok új nemzedéket,
s haló porunknak szülőföld szemfedőt!

Budapest, 1999. március 6.
(Városunk, 1999. április)

Vissza a címlistához