Csendbe meredve...
Taknyosan, vénen, egyedül,
mikor melléd csend merevül,
s tán jobb is lenne nem lenni,
ha senki se hiányol keresni...
Mondd irgalmas Jóistenem,
mi még a terved énvelem?
Tudom és bánom sok hibám,
vétkem, és mondott valahány
hiába-szavam. Fáj nagyon,
sok holtam késve siratom...
Mondd vigasztaló Istenem,
mi még a terved énvelem?
Annyi fájdalom ott belül,
hol ezeregy emlék feszül,
tanyák, pofonok, életek,
szerelmek. Hová lettetek?
Ott, hol ködbe fúl a gond,
a halál élet végén a pont!
1997. IV 30.
(Utószüret, 1997)
