Gergely Ágnes a könyvéről:
Két regényt írtam őrangyal nélküli emberekről. 1973-ban a tolmácsot, 2000-ben az Őrizetleneket. Mindkettő egy szerelem történte; mindkét történet vízparton kezdődik, az egyik a bolgár tengerparton, a másik a finnországi tóvidéken. A tolmács férfi főszereplője örmény, családja az 1915-ös török vérengzések elől menekült Bulgáriába. Fiatalkorában ott csukták börtönbe, ezt azonban a 70-es évek magyar irodalmi rendszabályai szerint nem lehetett megírni; Bulgária szocialista ország volt, éppúgy, mint Magyarország. A „külső lektor”, így nevezték a cenzort, jóindulatú jelentésében azt sugalmazta: „Mentsük meg ezt a regényt”. Megmentettük, a helyszínt áttettem Görögországba, a börtönéveket megelőző koncepciós pert a görög Beloiannisz-perre cseréltem. Vigyáznom kellett, hogy a büntetőtábor Dél-Macedóniában legyen, a háromfelé szakított országnak ez a része volt a görögöké.
Az Őrizetlenek férfi hőse az érzékeny dán-német határvidéken, Schleswig-Holsteinben született, a családnak a második világháború végén igaztalan vádak miatt menekülnie kell, Argentínában kötnek ki. Ez a szerelem arra van szánva, hogy életet mentsen. Az életmentés küszöbén a férfit megakasztják a magyar-osztrák határon.
Az őrangyal nem volt a helyén.
A szomjúságot a szereplők mindannyian ismerik.
- Szomjas vagyok – ez az Őrizetlenek elején hangzik el.
A nemrég meghalt, magyar születésű svéd professzor, Georg Klein egy barátomnak úgy beszélt az Őrizetlenek-ről, kegyetlen könyv.
A berliner zeitung kritikusa azt írta: aki elolvassa, megváltoztatja az életét.
Bár igaza volna.
Kunkovács László a könyvéről:
A fényképezés találmányát 1839-ben jelentették be a Francia Akadémián. megkezdődött a látható világ megismerése hiteles képek alapján. Ha a néprajzkutató nem tárgyakat gyűjt, hanem „csak” ezer és ezer fotót készít arról, ami megragadja, ami el fog tűnni – ablakot nyit a múltra. Ne feledjük: a félmúlt is történelem!
Sok évszázadon át az Alföld népe inkább állattartásból élt, mintsem földművelésből. Országunkból hatalmas gulyákat indítottak a villásszarvú magyar marhából nyugat-Európa vágóhídjaira. Ma úgy mondanánk: önjáró húsexportunk volt.
Páratlan fizikumú gulyások – hajdúk hajtották az állatokat, akik útközben akár fegyverrel is meg tudták védeni a rájuk bízott hatalmas értéket. Később hűségesen szolgáltak a Habsburg-ellenes győzelmes magyar szabadságharcban, és vezérük, Bocskai István hálából letelepítette őket a Tiszántúlon a XVII. század legelején. Így jöttek létre a hajdúvárosok, köztük Hajdúnánás.
Nánás határának nagy része füves puszta. Ennek legjobb hasznosítása a múltban is, a jelenben is a legeltető állattartás.
Az 1970-es évek közepén a régi időkre emlékeztető országos vásárokat tartottak, melyek nyitott könyvként kínálkoztak a hagyományos világ megismeréséhez. Helyi és messziről érkezett mesteremberek kínálták a paraszti életvitelhez szükséges portékát. A kirakodóvásár tőszomszédságában volt az állatvásár, ahová ugyancsak nagy távolságokból sereglettek ide.
Hajdan a távolabbi vidékek közötti „kommunikációra” is a vásár nyújtott alkalmat. Itt tudakozódtak arról, hogy az ország más vidékein mi fontos történt, milyen áron cserélnek gazdát a jószágok és a termények, mit ígér a búza és a kukorica.
A pásztorokat sajátos kalapviseletükről azonnal fölismertem a vásár forgatagában. Összebarátkoztam a híres pásztordinasztiák tagjaival, és sorra látogattam őket igazi közegükben, odakinn, Isten szabad ege alatt. Arcvonásaikon szinte ott látjuk a tájat, és világszemléletükben, bölcsességükben azt a gondolkodást, amely manapság csak a mindenséggel együtt élő ember sajátja.