Tímár Máté - névadó ünnepség műsora
 |
Tímár Máté 1922. november 22-én született Endrődön, Tímár Máté édesapa és Pap Mária édesanya gyermekeként. Három féltestvére volt, akik apja első házasságából születtek: Vilmos, Mária és Illés. Az első feleség Hornok Mária spanyolnáthában hunyt el, miközben férje az első világháborút harcolta SzerbiábanA tanyai iskolában hat elemit végzett, naponta 5 km –t gyalogolt az időjárás viszontagságainak kitéve. Ez után a Szent Imre Polgári Iskola növendéke lett, majd tanulmányait a szeghalmi Péter András Gimnáziumban folytatta. Ekkor már verseket is írt, amelyek a korabeli, környékbeli lapokban jelentek meg. |
Kérem, hallgassák meg Tímár Máté Szeghalmon, 1940-ben írt versét. Fontos a dátum, hiszen 5 évvel az után íródott, hogy ez a borzalmas esemény bekövetkezett.
A JÓISTEN LÁTTA
(Csendőr-sortűz Endrődön, 1935-ben, és zárójelben)
Szél suhant a piactér felett,
tovaűzött bárányfelleget,
s búcsúra kélt véle pár kalap
- télbúcsúzó volt már az a nap-,
csendőrlovak lába táncra járt…
Ezrek várták míg gőzölt a föld:
Jön-é a képviselőjelölt?
De helyette hír kélt, és parancs:
Késik az úr, s a gyűlés elmarad!
Kiéhezett árva, póri nép
Tiborci hittel egyre hitte még,
hogy sorsához Bánk Bán is kerül,
kormány-küldöttel már nem szembesül,
visszamordult: Abcug, le vele!
Nem kell a grófurak követe,
miénket várjuk! S előre nyomult,
míg az erőszak fegyveréhez nyúlt,
s fütyült a sortűz, megcsillant a kard,
futott, ki élt, jajgatott, ki halt…
Szél suhant a piactér felett,
papok hoztak végső kenetet…
Ki fogadta, ki azt mondta nem!
Ki sóhajtott: Édes Istenem!
Hét halott, tizenegy sebesült!
Sérült az is, ki megmenekült,
Mert a hite a télé maradt…
Szél nyargalt tar akácok alatt,
A Kőrösgát mögé bukott a Nap…
Öt éve már, nem feledhetem…
Édesapám mesélte estelen,
mint vert kalapján lyukat a golyó,
és a sok-sok világnak-futó
zöméből a templomkertbe lépett:
„Nem gyávaságból, de első az élet!”
Majd az asztalra téve a pipáját,
kezdte a Holtak-litániáját,
és ez lett a vég-szentenciája:
„Ne félj, fiam, a Jóisten látta!”
Szeghalom, 1940. III.20.
*
Tímár Máté egyetemi tanulmányait Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1942-ben kezdte meg. Tanulmányait a II. világháború és az orosz fogság miatt nem fejezte be. Karpaszományosként, a Margitszigeten esett fogságba, amely egy Urali higanybányáig zötyögtette a fogolyvonatok sora. Verseit itt is, ekkor is, a körülmények ellenére is írta.
A hihetetlenül szélsőséges időjárási körülmények és az embertelen bánásmód egészsége megrokkanását idézte elő. Tüdőproblémáit Moszkvában, korházban kezelték. Hazatérve a fogságból, 1949-től ismét egyetemista vált belőle, de kulák származása és erősödő szókimondása miatt hamar eltávolították a diákok közül.
Hazakerült, s a Szarvasi Állami Gazdaságban kezdett el dolgozni, ekkor úgy érezte, hogy messzebb ne is kerülhessen szülőfalujától, mint hogy a templomtornyát ne láthassa, a hazai harangszót ne hallhassa. Az 1956-os forradalomban sodorta el szülőfalujától. Nyílt szókimondása, az elnyomó hatalommal való szembehelyezkedése a Petőfi-kör tagjai közé, majd a megyei, forradalmi vezérkarral való szoros kapcsolatát eredményezte. A forradalom leverése után, csak a börtön következhetett. Együtt raboskodott Maléterrel, Losonczyval, Gimes Miklóssal. Egészséges humorát mutatja 1995-ben Utóirat című 4 soros verse, amely már csak egy groteszk fricska erre az időszakra:
*
UTÓIRAT
Mit ér a jóslat?
Ötvenhat végén a börtön mélyén,
Majdnem a hóhérkötél végén
Eltöprenghettem felette…
Budapest, 1995.XII.27.
*
Első kötete 1958-ban jelent meg, a Majoros Ádám krónikája címmel, Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok … alcímmel. Egy nagyobb ciklus első darabjának szánta, de csak két kötet jelent meg belőle, a második kötet 1960-ban Hajnal hasad, fényes csillag ragyog címen került az olvasók kezébe. A cselekményes, sok szálon futó történeten a számára legnagyobb tekintélynek számító Tamási Áron hatása is érződik. A kritika jól fogadta és üdvözölte elbeszélő tehetségét, életszerű történetformálását, színes, hajlékony nyelvezetét.
Dr. Szilágyi Ferenc : Tímár Máté emlékezete endrődi szobrának felavatása alkalmával(részletek)„Azt, hogy Tímár Mátéval új, ígéretes és jelentős tehetség tűnt föl irodalmunkban, nevezetesen szépprózánkban, egyöntetűen elismerte a műbírálat. Valóságlátása, emberábrázolása varázslatos mesélőkedve mellett-ezekkel szoros összefüggésben- eredeti írói nyelvét, stílusteremtő képzeletét dícsérték. Népközeli társadalomábrázolását idézve olyan neveket emlegettek, mint a Boldog ember-t író Móricz Zsigmond, a Puszták népe Illyés Gyulája, A Falusi krónika Veres Pétere, A viharsarok krónikása Féja Géza és a többeik, az ún. népi írók paraszti világot ábrázoló írástudói. Nagy nevek, elkötelező nagy művek. S a névsor nem is volt önkényes: a sárréti szeghalmi református Péter András Gimnázium egykori diákja is Móricz Zsigmondot, Veres pétert, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt, Tamási Áront emlegeti visszaemlékezéseiben mestereiként. A kritikusok Szabó Dezső gyakran meghökkentő eredetiségű stílusélményeit és Tamási Áron népnyelvi gazdagságú költői prózáját is emlegették könyvével kapcsolatban, ha nem is mindig dicsérőleg.
Az igazi irodalmi mester, a Fejedelem számára az erdélyi Tamási Áron, a legyőzhetetlen Ábel megteremtője volt.… Erdély, a Székelyföld oly ellenálhatatlanul vonzotta magához,, népköltői-népnyelvi csillogású kincseivel, tiszta embervilágával, hogy végül innen választott párt is magának. S első fia az Áron nevet kapta a keresztségben. A másik, voltaképpen az első mestere azonban az édesapja, Majoros Ádám egyik mintája volt, emberségével, népi bölcsességével, a nehézségeken kifogó, jó ízű humorával, népmesei áradású, adomázó, szemléletes, figurás beszédével. Hatvanadik születésnapjára írta első művéről, mellyel betört az irodalomba, bírálója Tasi József: „Népdal, népmese, etnográfia és szociográfia lírai ötvözete a Krónika, békési népnyelv magas művészetbe emelésével elbeszélve.”
*
MAJOROS ÁDÁM KRÓNIKÁJA: HAJNAL HASAD, FÉNYES CSILLAG RAGYOG… (részlet)
„Kicsi Angyel pedig úgy kezelte a megszelesedett cimbalomverőket, mintha bénaságból szabadult volna. Verte, verte, még akkor is, amikor a csillagos katonákat öleléses agyonisten, szíves doszvidánja után a falu felé küldte a komendó, s akkor is, amikor már nem fértem a portámon újdonúj szabadságommal…
- Hozd ki, Regina, az ünneplő fekete ruhámat, kalapomat, végigmegyek a Kerteken- kértem az asszonyt. – Megnézem, ki-hogy.
Magához ölelt, mintha testével oltalmazott volna nem látható veszedelemtől és riadozva marasztalt:
- Isten őrizze, Krisztus anyja Szűz Mária oltalmazza, nehogy valami baja legyen. Maradjon itthon édesuram.
- Mi bajom eshet nékem most mán?- húztam ki magamat, mint aki eleget görnyedt, s nincsen többre hajlandóság benne…
Éreztem, semmi, s azt is hogy elölről kezdem az életemet a hatvanegyedik esztendő felé…
A kicsi béna pedig cimbalomszóval kísért, s szépségesen ép hangon dalolta is…
Rászállott a kakas a meggyfára,
Kukorékol hajnal hasadtára,
Hajnal hasad, fényes csillag ragyog…
Az utolsó sort eget-földet rázó robbantások szakították le. Egy kisebb és egy sokkalta nagyobb. Először a toronybéli germán figyelőfészekbe lőttek a békességet hozók, a második a menekülő fasiszták hozzájuk méltó búcsúszavát mennydörögte. A Körösbe robbantották az aláaknázott hidat, hogy ideig-óráig ott túlnan övék maradhasson a Tegnap, ha innét már várat foglalt magának a Ma…
Összerezzentem percre, hátranéztem a kapuból utánam leselkedő Reginára, és soha át nem élt halálfélelem birkózott maga alá. A perc kisöccséig se tartott, mégis beléizzadtam. Szívem a torkomig ugrándozott, tüdőmben bolondult orgonaként fujtattak a sípok, s a két lábom reszketve citerázott, kapaszkodott a földbe, akár a kicsi ákác, ha tövestül veszejteni szándékozza a vihar…
Mi lenne, ha meghalnék? Ha keserves múltamért semmit se törlesztene a jövendő, s úgy felinna az idő, akár régen tovahajtott juhnyáj kolompszavát… Hiába éltem én akkor?
Az utca két oldalán arannyá válva ragyogtak az ablakok, a nádtetőkön sose zöldellett olyan elevenen a moha, s az alkonyi szellő úgy repült a halkan zizzenő falevelekre, ahogy pillangó kíséri nászra a párját.
Kicsi maszatos képű gyerek futott által előttem a poros úton, a túlsó oldalán megállott, és mindent kimondó beszédes őszinteséggel reámköszönt:
-Adjonisten Ádám bátyám. Azt mondta édesapám, felvirradt magának, de nékünk is… Édesanyám meg, hogy minden lépését áldja meg az Isten vén Majoros Ádámnak, mert egész Kertek gondja a szívébe fér…
Úgy éreztem üres csupor a testem, melybe lépesmézet csurgatnak.
-Ki vagy, kicsi fiam?- térített magamhoz tántorító kábaságomból, s újra hátára kapott az irgalmas, holnapnak megőrizendő élet…
-Magyar Jóska- csendülte a parányi cseresznye-száj, s autána az emlékezetemhez elvezető nemzetségét is:- Magyar János édesapám, Mastala Rozália szülőanyám, falábú Mastala István volt az öregapám… Adjon néki az Isten örök nyugodalmat…
Eddig talált érdekesnek, azután kiscsikó szökelléssel tovairamodott. Hanem olyan okossá tett, amilyenné hatvan esztendő életiskolája se, s békességessé a lekemet, mint orgonavirágzás idején a temető. Reádöbbentett: olyan mindegy, meddig regél a száj, forog-zakatol az agy gondolatmalomja, úgyis csak addig él valójában az ember, ameddig míves kezenyoma legyőzi a kérlelhetetlen időt…
Úgy izott a vérvevorult ég alja, akár a hatalmas kohó, melyben széjjelolvad a régi, acéllá edződik az új, és én frissült léptekkel, valami csacska, gyerekkoromban tanult dalocskát elindultam feléje…
Együtt a bíborban leáldozó nappal. S a Holnap szép reményével…
*
Dr. Szilágyi Ferenc : Tímár Máté emlékezete endrődi szobrának felavatása alkalmával(részletek)
„Tímár Máté Körösmart- a Köröspart- tájának magyarságát emelte az egész nemzet irodalmába, megajándékozva ezzel – éppen az endrődi nyelvi sziget kincseinek felszínre hozásával- az egész irodalmi nyelvet.
Maga nem volt lázadó, inkább csak morfondírozó, magában dohogó lélek; kitűnő humora, finom iróniája és öniróniája alkalmassá tette volna arra is, hogy egy Ábel- féle alföldi hőst teremtsen irodalmunk nyerességére. De hisz voltaképpen ezt a lírai hőst, a történelem fogságában vergőgő népi sarjadékot- önmagát- rajzolgatta egész életművében.
Nem volt, nem lett sohasem a hatalom írója, egyetlen fölöttese a maga lelkiismerete, a szűkebb s tágabb haza népének „legfelsőbb bírósága” volt, tolla ehhez igazodott –az ő szavaival- „A leválthatatlan néphez”. Megtanulta: a legnagyobb tett s a legnagyobb lázadó bátorság az igazság könyörtelen feltárása, a valóság kíméletlen ábrázolása a kis dolgokban, a hétköznapokban is könnyes humorral, bajusz alatt somolygó iróniával, sokszor öngúnnyal. Hiszen van e nagyobb fegyver mint a nevetés az önkényeskedés, az álnokság, a kongó-bongó-üresség leleplezése, kinevetése, kinevettetése? Egy alföldi nyájas és sokszor keserű humorú, csavaros észjárású és csavaros beszédű Ábel ő, s ha az említett irodalmi alakot nem is teremtette meg, ott bujkál az ő műveiben, csak ki kell ollózni, ….”
1960 után megjelenő művei folyamatosan követték egymást. Regényei, novellái, melyek élményanyagát a megélt paraszti világ, a világháború átélt pokla, a hadifogság szenvedései adták. Prózai realista művei hűen tudósítottak faluban végbement hatalmas változásokról, emberi drámákról, a téesz-szervezés folyamatairól, az életmódváltozásról. Anekdotai eszközökkel, színesen, ízesen, árnyalt nyelvi gazdagsággal idézte az alföldi, vidéki jellegzetes figurákat, életrajzi elemekre bőven épített. Szükebb környezetéből merített történetei aprólékos, realista bemutatását, az aktuális problémákat, társadalmi gondokat megrendítő, vagy mulatságos tálalásban kínálta olvasóinak. Mindvégig megmaradt eredeti stílusánál, formavilágánál, nem hódolt be újító modern irányzatoknak. Művei nyelvi világára felfigyelt Lőrincze Lajos professzor is. Követendő példának állította stílusát és nyelvezetét : „Tímár Máté irodalmi szintre emelte Endrőd nyelvjárását, szókincsét, országnak-világnak megmutatta annak szépségét.”
Rendszeresen látogatott haza, Endrődre, és egykori gimnáziumába is. Több alkalommal ellátogatott Romániába, a székelyek és csángók közé. Irodalmi barátságot nem csak Tamási Áronnal, hanem Sütő Andrással is ápolt. Tímár Máté sikeres irodalmi munkásságát József Attila és SZOT díjjal ismerték el. 1992-ben a Magyar Köztársaság Aranyérdemkeresztje kitüntetést is átvehette.
Endrőd életében jelentős társadalmi szerepet vállalt: az Endrődiek Baráti Körének haláláig elnöke volt. A Városunk c. lapban rendszeresen jelentek meg jelennek meg művei.
Tímár Máté egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akik a két falu: Endrőd és Gyoma egyesítését szorgalmazták s hittek ebben. Hite szerint az egyesüléssel, a későbbi városi rang elnyerésével a felemelkedést támogatta, Gyomaendrődinek vallotta magát. 1996-ban Gyomaendrőd díszpolgárának választották.
Az újságírói kérdésre: Milyen érzés volt átvenni a kitüntető díjat? Így válaszolt:
„Mint hazaérkezni! Mikor Szibériából hazaértem, a gyomai vasútállomástól végigsírtam Endrődig gyalog az utat. Lélekben mindig hazaérkezés nekem, ha ez a név kimondódik… Gyomának és Endrődnek együtt, emberszabású módon kellene élni és kistelepülési történelmet csinálni!”
Hogyan is írt a hazaérkezésről Tímár Máté?
*
HAZAI HARANGSZÓ. Falusi csendélet ’75. Vallomás útban hazafelé (részlet)
Először, ahogy visszaidézni tudom, a tapasztott földű tornác volt számomra a haza, melynek ágasához zsinegelte lábamat Édesanyám, miután leverve róla a kotlóstyúkot, megittam fél fészekalja tojást. Azután tágult, egyre tágult. Az udvar, a tilalmas kútgödörig. Az árokkal szegett kicsi gazdaság, melyre azt mondtuk, hogy a „miénk”. S végezetül az az ég sátorával fedett, hatalmas kör, ameddig elrepíteni tudta pillantásának madarait a két szemem. A kukoricaerdős hat dűlő Ugar, az esőzések idején totyogós Páskom, a szarvasi határárkon túli, gulyás-méneses Tóniszállás-puszta. Mellette Décs, pusztuló kastélyaival. Az ugari, a polyákhalmi, a páskomi iskola, ritka népkörök, reves útszéli feszületek és a polyákhalmi harangocska töltötték látnivalóval, otthoni zsondulással ezt a babonás tanyai világot, órajárásnyira szülőfalumhoz, melyet itt most Körösmartnak neveznek. Legfeljebb a páröles kunhalmok foghíjazták a látóhatár körét, s mert a tetejükről még messzibbre láttam, azok lettek hát gyermekképzeletem földrajzában a hegyek.
A Körös-parti nagyközség már ünnepi lakomát jelentett, mire hónapokon át készülni illett. Jónak kellett lenni érte, hogy jutalomból megismerkedhessek vásáraival, hetipiacaival, csodákkal teli üzleteivel, temetéses-templomos misztikus alkalmaival, hiszen esztendei legalább ötven héten át csak a harangjaival üzengette, hogy mi azért az övéi vagyunk.
---
Ezt a bokáig poros, szárhegyig sáros, fülledt tanyai létet cipeltem egészen tizenkét esztendős koromig, amikorra nem csak az elemi hat osztályt tudhattam a hátam mögé, hanem a mindennapi kenyeremért is megdolgoztam régen.
---
Emlékezet tanított meg arra, hogy a távolság olykor közelebb hoz, s a lélek öntörvényű vállalásán a valóság kőőrlő vasfoga is kicsorbul gyakorta. Nevezetesen az a nádtetős igazság, hogy nem is itt születtem, hanem az akkor még csak tanyaközpont Hunyán, ahol Édesapámék felesbérlők voltak akkor, s húszévesen már egy faluszéli házacskában lehetettem otthon, ahová behunyott szemmel most is belémmagasodik a Szüleim sírja. Az a valahavolt, önmagát túlélt tanyavilág mégis bennem van, akár a lelkem, hozzámnőtt, mint a bőröm, s elűzhetetlenül kísérő és kísértő árnyékom.
---
Úgy érzem, néha láthatatlan korbács ostoroz feléje, melynek szálait az adósságaimból fonták egybe. Halott Édesanyám hangja hív máskor, megfáradt testvéreim gondja, s a közügy, hogy alakuló jelenét a közösség kévéjébe kötve, hozzá méltóan szépítsük a jövő szérűjére. Olykor szidom is, mert nem akarja az okosat, de ilyenkor magamat is véle, hiszen ahogy fehéredik a hajam, tudván-tudom, nem szabadulhatok elrendelt kényszere alól. Olyanná álmodom hát, amilyennek a valóságban szeretném. Ikerközségével egybeszakadó várossá a Hármas-Körös mentén, eltartó bőséggel közös földjein, otthonmarasztaló munkaalkalmakkal gyáraiban. S tudom, hogy szövetségesünk az idő, és az országformáló szorgalom valóra is váltja ezt az álmot. Hiszen, ahogy a folyókat sem lehet megállítani, úgy a tegnapokat se sózhatja be senki, hogy holnapután is olyanok maradjanak, amilyennek a sohasem vénülő gyermekemlékezet őrizi őket.
Otthon csak egy helyén, egyetlen táján lehetünk a világnak. Ott ahol a bölcsőnk ringott, és ahová hűlt porainkat szánjuk. Belső iránytűnk mindig arrafelé mutat. A Szülőföld- sors! Tagadni gyalázat, elhallgatni szégyen, megvallani megkönnyebbülés.
Valamikor életem nehéz óráiban, messzire szakadva tőle, erős fogadásokat tettem: Ha egyszer viszontláthatom sohasem távolod el tőle messzibbre, mint ameddig harangszava elkísér. Ma már tudom, ha akarnék sem tudnék. Itt muzsikál az a szívemben, s ki-kicsilingel majd még a síromból is, ott a Szüleim lábánál, körösmarti temetőben…
*
Tímár Máté, verseit igen korán, a szeghalmi, gimnáziumi évei alatt elkezdte írni. Költészetében az ünnepi alkalmakra írt versek mellett az átélt élmények leírása jellemző. Példaképe Sinka István volt. Az 1950-es években íródott versei is leginkább kiadhatatlan kategóriát alkottak, hiszen a hadifogságról szóló vagy a társadalomkritikát megfogalmazó műveit a cenzúra nem támogatta.
*
Szilágyi Ferenc: Endrőd ismeretlen költője, Tímár Máté (részlet)
…„Már középiskolás diákként jelentek meg versei Szeghalom és a megye más vidéki lapjaiban, valamint a Tiszántúl fővárosának, Debrecennek hírlapjaiban is….
A szibériai lágerekben, majd az itthoni némaságban született költeményeiről tehát nem is tudhatott a hazai közönség. Már élete alkonyán gyűjtötte össze csaknam 60 éves költői terméséből verseit, a kiadás szándékával. Tényleges kiadásukra azonban nem került sor, csupán egy számítógépes magánkiadásban készült kartonfedelű kis kötetet készített belőlük Lélekváltság címmel kéziratként, csekély példányszámban. Ebbe foglalta merész, szókimondó verseit is, de már csak azért sem foglalkozhatott vele az irodalomkritika, mivel a szerző megjelölése szerint kéziratnak számított. A szovjet lágerek, gulág-ok világáról vannak jelentős irodalmi –prózai- beszámolók. A líra – a költészet- azonban sokkal közelebb hozza a lágerek mindennapos nyomorúságát, s Tímár Máté versei az egész európai lírában páratlan hitelességgel, ugyanakkor páratlan emberséggel szólnak e pokoljárásról. Számunkra,- magyarok és endrődiek (gyomaendrődiek9 számára- pedig különösen fontosak ezek a versek, mivel sok ezer honfitársunk osztozott az endrődi kötő keserű sorsában.”
*
Fogolyszerelvényen, 1945. január 2.-án írta:
MEGYÜNK, ISTEN TUDJA HOVÁ…
Láz-éhes, szakállas sereg
Ül a marhavagon alján,
Halott a párnánk, nekidűlűnk,
plusz-kenyeret és a halála,
Otthon? Család? A Haza-sorsa?
Gyötörhet, ki senki se mondja…
Megyünk, Isten tudja hová,
Szegeden mondták: Temesvárra,
De a vizes tatár vicsorogta:
Megdöglötök Szibériába!
Akár meghalunk, akárha élünk
A Jóistennél célunkhoz érünk!
Fogolyszerelvényen, 1945. január 2.
*
Szilágyi Ferenc: Endrőd ismeretlen költője, Tímár Máté (részlet)
„ Mégis, a költő az embertelenségben is megmaradt embernek, Isten-szerető és ember-szerető magyarnak. Ez, az Istenbe vetett hite, szülőhazája iránti olthatatlan szeretet- ez volt az, ami végül is annyi megpróbáltatás után hazahozta.
Költői életműve azonban az ismertetett okokból mindmáig fölfedezetlen. Pedig a hivatalos kiadásra váró Lélekváltság szintén valóságos eseménye lehetne irodalmunknak.”
*
Tímár Máté 1996-ban találkozott utoljára az endrődi könyvárban író-olvasó találkozón endrődi barátaival, tisztelőivel. A könyvbemutató az említett Lélekváltság című kötetéről is szólt.
LÉLEKVÁLTSÁG
Tovatűnt álmaink nyomán
Elpárállanak az éveink,
Megfoghatatlan volt a szép,
Kapzsi kor cicázott velünk,
hol a tavasz, ha üstökölünk
Fehérrel szitálta a hó,
Sírni kár, nevetni nincs min,
Egy maradt csak: A búcsúzó!
Isten véletek továbbélők,
Emlékezők, új daliák, szólítsatok utószor értünk
A lélekváltság harangszavát.
Ennyi kijár- vélem búsan-,
A sok-sok szélbe suttogott versért,
S azután éljetek boldogan:
Isten maradjon véletek, testvér!
Budapest, 1995. V. 22.
*
1999-ben végleg hazatért.
Halálát követően hamvait Endrődön, szülei sírjába temették el. Fia Áron, apja hagyatékát: könyveit, levelezését, iróasztalát, személyes tárgyait Endrődnek adományozta, amelyek egy része a könyvtárban a tiszteletére kialakított emlékszobában került elhelyezésre.
Endrőd azonban ezen felül is adózott Tímár Máté emlékének, 2001-ben avatták fel szobrát kitüntető figyelem és illendő külsőségek megadása mellett.
Az Endrődiek Baráti Köre Kezdeményezésre, a Gyomaendrőd Város Képviselő-testülete határozata alapján:
A Határ Győző Városi Könyvtár Fiókkönyvtára 2009. május 9-én felvette Tímár Máté nevét.
*
Szilágyi Ferenc : In Memoriam Tímár Máté
Megjártad már a száz tű hosszát
a Hármas-Körös mellett
adtál nehéz szőrtarisznyádból
mint csodálatos Halász
az éhes sokaságot
öt hallal
jól tartád Te is
huszonöt kasnyi ízes szóval
e kis magyar világot- -
s tudtad jól, hogy honnét kapod
e csodát s úgy vagy jó halász
hogyha ingyen tovább adod
hű pásztor, számadó juhász
ki minden bárányra vigyáz
s sorsát felrovod- -
megsirat hát a ringató táj
a földed, szülőanyád
őrzik jó emlékedet
ákácok fürtös lombjai
s rezgő jegenyefák-
Tímár Máté: AZ UTOLSÓ ÁMEN
Endrőd: Megviselt vén szívem
érted dobogja az utolsó áment,
Te vagy az én Jeruzsálemem,
melyre egész életem ráment.
Öröme, búja, sikere, kínja,
teljes egésze vagy és voltál,
fél-életem is odaadnám
többétenni kallódó sorsnál…
Szivárványom Jó anyám könnye,
bölcsességem (ha lenne) Édesapámé
Szép-szavam is szájáról való
a Körgát alól. S a szorgalmáé
minden tettre serkentő példa,
melyről a Körös is suttog néha
(ha álmomban elébem fodroz),
az én szőke Amazonászom,
s Himalájám a Polyákhalma,
hová bárhonnan hazavágyom.
Szerelem, szépség, ihlet-álom,
melyből műveim születtek,
Dicsértessékkel köszöntetni
a sorstiprott endrődieknek…
Lehet ez az utolsó ámen,
mely után már nem futja többre:
Légy áldott drága szülőföldem
mostan és mindörökre…
Budapest, 1998. július 14.
Márton Gábor : Visszhang az utolsó ámenre
Igazad volt. Hívőn érezted,
Hogy az utolsó ámen közelget,
Bölcs ésszel és szenvedő szívvel
Szólottál csodás szép beszéddel.
Polyákhalom sok szép emléke
Besorolt közénk mindörökre,
S bármerre vitt utad Golgotája,
Visszataláltál a Körös partjára.
Paraszti, becsületes ősök,
(hozzád hasonló igazi hősök)
Nyitott sírszájjal Reád vártak, és élő hittel hozsannáztak.
Utadba hányszor dobtak gáncsot;
Lelki mérget, testi korbácsot,
S Te álltad a vészt, mint a szikla,
Ural-rabjaként, s börtönbe dugva.
Köszönjük, hogy aggódtál értünk,
Kik sajátban szolgamód éltünk,
Erőt sugallt prózád és versed,
mely lelkünkben hőségessé erjed.
Majoros Ádám nagy hűségével,
Hazai harangszó zengésével
Visszafogadunk mindörökre;
Ámenedre- Áment felelve.