Minden korok minden prófétájának a dolga roppant egyszerű, hiszen elrendelt életet él: azt mondja, amit mondania kell, amiért küldetett. Az üzenetet az egyetlen valóságos és üdvözítő igazságot, amit felismert, csak hirdetni áll módjában, megváltoztatni nem. Így aztán, ha a közönyös tömegben rétori buzgólkodása ellenére sem talál hívekre, azaz hazára , akkor a felelősség nem az övé, viszont a kudarc égető szégyene annál inkább. E sokszor önéletrajzi ihletésű novellák autentikus bepillantást nyújtanak Szabó Dezső szellemiségének alapvetéseibe, például a gyakorta visszaköszönő determináció-érzésbe, a mi az író dolga a világban?- motívumába, a magány és a búcsúzás témájába. De a temető-kultusz és a másokért élés elv is megjelenik elbeszéléseiben. Szomorú sajátsága világának az öngyilkosság gondolatának fel-felbukkanása, míg a Szabó Dezső-i prófécia legalapvetőbb tanítása, a keresztényi szánalom tragikus hiánya is megszólal az egyik kis remekműben. Szabó Dezső a magyar sors legmélyebb mélységeit kifejező próféta, aki egy nemzedék figyelmét fordította e kérdések felé. Hazátlan prófétaként halt meg, de emlékműve 1990 óta a Gellért-hegyről figyel a fővárosra, mint ahogyan meg is jósolta egyik írásában: Ott fogok állni majd őrhegyed ormán, a vén Gellért keleti peremén: örök vigyázásban, örök szerelemmel, örök pásztorként, úgy nézlek én.