Az utolsó ámen előtt!

Halottaim szívemben élnek,
s ha meghalok hozzájuk térek,
idő mélyére, végtelen nyájba.
Honnan s hová? A Jóisten látja!
Ő küldötte a Körözspartra
az első Tímárt, legenda tartja
a Székelyföldről, negyed-ezrede.
Gyimesben bérc, lok és patak,
sőt családok közismert neve.
Mások Szabolcsban, Tímár faluban
(török hűbér volt), vél eredetet,
sőt Gátérban, Csongrád vármegyében
"rokonoztak", mert a nevezet
névrokonokat csábított körém.
Míg a lelkes sumér-vallásúak
Bobula - szótárba kapaszkodnak
s hatezer évvel vénítnének vissza.
Áron fiam, hallod? Úgy biz' ám!
Tehát Ur-i földink Ábrahám!

Szerény vagyok, nem megyek addig vissza,
maradjon Endrőd, biztos eredet.
Nézzünk fel a templom-mennyezetre,
hová Márton ükapánk festetett
Szent Mártont, s hogy ősanyánk se sértse,
Borbálát is, a neve jogán.
Gergely dédem adta nemzetségünk
"előnevét" s János nagyapám
Boszniában "faszolt" medáliát.
S a béke-kert egyházi felében,
párszáz Tímár pihen békességben,
Édesapám, Jóanyám is várják,
mikor hamvaim lábukhoz térnek,
s szél zokogja: Ennyit ért egy élet?!

Kelenföld. Szent Gellért temploma.
S a keresztút hetedik állomásán
nyugszik az én szép Illés fiam.
(Behunyt szemmel, mintha ma is látnám!)
Búcsúhelyem. Ritka az a hét,
ha az évszak virág-üdvözletét,
s szívem imás – bús - szeretetét
nem viszem hozzá. Babits verssora
zokog bensőmben, mint gyászorgona:
"s magához rántja jó anyja a föld",
ez történt véle s nem a rím kívánja,
ha így folytatom: szívem összetört
S kár a több szóért, kész a seregszemle.
Teljes a leltár: Napom lemenőben
Kevesebb az élő ismerősöm,
mint a holtak sok-sok temetőben.
Nem is kell a névsorolvasás...
Utolsó ámen... majd: Feltámadás!

1995. Halottak napja

(Lélekváltság, 1996)

Vissza a címlistához