Tavaszvártán
Elkopott a föld fehér ruhája,
itt-ott lóg testén csak egy cafat,
míg a reményszín újabb el nem készül,
addig pucéron, meztelen marad...
Lelkünk reménye, hófehér ruhája
szintén elolvadt, mint a szűzi hó,
míg a reményszín váltás el nem készül,
álmodunk, mert álmodozni jó...
Hol családi körünk jő felénk,
másszor ízletes álom-falat,
s az sem baj, ha reggel ébredés jön,
mert az álom íze megmarad...
Tavasz jön majd, éled a világ,
új ruhája zölden tündököl,
szűzi testét fényes eke szántja,
ezer virág ékesíti föl...
Lelkünkben is éled a tavasz,
nótaszóval indulunk - haza,
ablakokban muskátli virít,
illatfelhőt hint az orgona,
Kiskapuban kedveseink várnak,
sírva hullunk jó-anyánk nyakába,
s kert sarkába egy kis ibolya
ránevet a másik ibolyára...
Temesvár, 1945. március
(Lélekváltság, 1996)