Szanatóriumban

Tu ne cede malis, Aeneas!
Töltenének? Nem lennél nagypofás!

Szomorú fák fürödnek a ködben,
hajlott, kócos, beteges fenyők,
olyanok, mint kik alattuk járnak,
bacilus-gazda-vigaszkeresők.
A tél torz árnyéka önmagának,
nyálkás, gennyes, sem ősz, sem tavasz,
lehet, hogy valóját keresi,
mint a kakaskodó kis-kamasz.

Vitatgatom önmagammal mámat,
vigaszt benne pontnyit sem lelek,
láz szárítja cserepesre számat,
megtöltöttek, szinte repdesek.
Várok... Mire? Magam sem tudom,
elkerülnek régen a csodák,
s többet kíván, mint amennyi van,
kerülöm a szép kis medikát...

Minek élek? Szenvedni elég volt,
bár a kettő együtt egy egész,
jót a rosszal együtt rímbe ráztam,
s fiók mélyén lepi a penész.
Árva magyarság – száz - felé cibáltan -,
kinek van könnye jajára elég?
Édes Krisztusom, tüskényi reménységet
sorsoljál nékem holnapban hinni még...

Harangoznak. Hét óra. Este lett.
Vacsorázunk s a tortája Engels,
küszöbön már a vizsgaidő,
s nem kérdezem: Ó, Uram, miért versz?!
Schwarz, az ÁVÓS, mért húz strigulát
valahányszor keresztet vetek?
Hó szállingóz, reggelre talán
bút fednek a fakó fellegek...

Budakeszi, 1949. január
(Lélekváltság, 1996)

Vissza a címlistához