Májusi délelőtt...

Kánikulában, félig kábán,
bitangolva az Úristen nyáján
találgatom, hogy mit tegyek?
Száz év iszapja otthonom,
termékenyíthet, jól tudom,
s megújrázom hát: Mit tegyek:
Írjak végrendeletet?
Értőnek kincs, balgának lom,
csak ennyit érő: Kidobom!
Amiért fél-életen át
sokszor nem ettem vacsorát...

Az éjjel költött reumás-fájás,
s a gyomor is kontrázott ehhez,
kikezdi a tengernyi gyógyszer,
amit naponta újráz az ember.
Megjártam az újságos bódét,
s az ebédhozó legénykét várom,
és a kispostást, hátha jönne
véle letörtségből kiváltóm.
Egy-két jó szó. Hogy vagyok?
És e feledettségben megjelenne
valami, amit szívből írtam.
Nem "dicsőségért", azt már leírtam",
csak életjelként, hátha van még,
akiben feldereng egy emlék,
amikor a nevembe botlik
s a szeme fénylik sorstól-sorsig...

Anyák-napján, tegnap, a bánat
szívemre pofozott jó-néhányat,
azokért, akik nagyon szerettek,
s viszonzásul keveset nyertek.
Édesanyám élén a sornak,
kik sorsomba csak áldást hoztak,
nővérem nagynénik, sok-sok drága
földi angyal, kiknek a vágya
ritmusban rímelt az enyémmel,
s együtt labdáztunk tűnő reménnyel...
Pereg az idő, könnycseppek hátán,
Május ötödik délutánján...

1997.V.5
(Utószüret, 1997)

Vissza a címlistához