Ars poetica

Ars poetica

Nem lehet szép, ami hamis,
a félrevezetés
színeibe mártott virág,
hasztalan széptevés
földöntúli álmok után
való sopánkodás.
Ha tett, vagy tenniakarás
nem fűt, tollat ne márts
tintába, úgyis elfakul,
felissza az idő,
csak a Valóság és az Élet
szépsége szilárd, mint a kő.

A Szabadságot énekeld,
átkozd, ki elveszi,
szabadságra születtél, hát,
ahol tudsz, árts neki,
harcolj a tollal, s ha kevés
pótolja az ököl,
mocsár szélén az égre nézz,
csillagod tündököl.
Biztasd a tétovát, kezed
vezesse a kezét.
Embernek lenni nagyszerű,
s élni csak úgy, ha szép!

Szeresd az embert, bármilyen
színe, hite szava,
új értelmet nyer általa
Ember, Világ, Haza,
versed segítse az érte-harc
sosem lankadó ütemét.
Békében, mely legnagyobb áldás,
s benne szépülő életért.
Emberül élni nem beszéd,
kötelezően nagy dolog,
feladat s munkája nélkül
csaló mérleg, meddő a jog.

Legyen a táj, a madárének
aranyos szín, keret,
bíborköntösét ledobó
nap a világ felett,
felhők gyapja, morajló tenger,
szeszélyes hegyorom,
zúgó erdő, mit az orkán
giz-gazként földrenyom,
de a keretben ember álljon,
az ember élete,
küzdelme és elemeket
béklyózó ereje...

Alkotóé, ki újrakezd,
akkor is, ha veszít,
átrepül tengerek felett,
sziklákat hengerít,
ki a pattintott kőbaltától
jutott el a vasig,
s az egytagú makogástól
Petőfi Sándorig.
Gonddal alkoss, hogy hű legyen,
írj tízszer újra sort,
de ha kész lesz, olyan legyen,
mint Laokon - csoport.

Első személyben, ha így írnál,
embertársad, az olvasó,
ne panaszod, vagy örömed
kóstolja: Jaj de jó!
Önmagát érezze benne,
véled egy így legyen;
így termékenyül s tetteket
a hited így terem.
Szólamos óda-pojáca,
maga körül forog,
s csörög, mint kaviccsal töltött
zörgő játékdoboz.

Bírálj! Feszüljön a lelked,
hogy győzhessen a jó,
mint a repítő pillanatban
a diszkoszt eldobó atléta.
Célba is találj,
de gyilkos sose légy;
viseld, ha megkörmöl a szó,
tanuld, milyen nehéz.
S eljutsz oda is - nagy dolog! -,
anyádnak nyelve szentség,
mert mint cseppjében a tenger,
benne a végtelenség...

Lehetne akár tovább
feszíteni a húrt,
a kör nyitva maradna mégis,
bár, ki szívébe nyúlt
megérti, érzi, életét
hozzáhangolja. Sorsszerű
költészete úgy zendül, mint
az üveghegedű.
Magyarul ember a magyar,
végig életeden
ez légyen a vezérfonál,
s korona verseden!

(A szerkesztői "belefirkát" helyreállítottam.)

(Viharsarok Népe, 1956. február 5.)
(Utószüret, 1997)

 

Vissza a címlistához