'97!
Gyógyszertárban. Fejkendős néni
bogozza a zsebkendője sarkát,
s receptekre forintjait rakja.
Gyógyszerésznő együttérző hangját
átsüti a saját jelene:
"Még egy tízest tegyen hozzá, kérem!"
S én pengetem, mivel nincs neki.
Bár az újév ígéret-küszöbét
alig hete botladoztuk át,
szíven öklöz ez a sorsalázás:
Üdvözöllek, te "szép újvilág!"
És a néni - lehet, hogy a húgom-,
száján így hangzik a köszönet:
"Uram, koldus bár szegény nem vagyok,
másom nem lévén, szívből fizetek:
Bőkezűbben áldja meg az Isten
s óvják a mennyei seregek!"
"Nem szegény?" - míg rácsodálkozom,
pennám hegyén rozsdállik a rím,
hogy jellemző szentenciát nyerjek
a fejkendős asszonytól megint:
"Koldus, kinek ördögé a lelke,
s kábítják szegfűs-ígéretek,
de, ha lelkünk a Jóistené
gazdaggá tesz remény, szeretet!"
A patika forgó-ajtaján
sánta-vígan keringőzöm át,
s ezt kérdem a Szent Imre szobortól:
"Gazdag lennék?!" S a "szép új-világ"
fől a levében. Ígérget tovább...
1997. 1. 12.
(Utószüret, 1997 )