Januári lamentáció

Varjú károgja, jaj de kár,
hogy az életünk tovaszáll,
s rá a szemtelen veréb:
Szerénynek kicsi is elég.
Feketerigó füttytelen,
szín-panasz, mint a jelen.
S magános vénség mit tegyen?
csücsül hetvenöt éveken...

Mit hoz a postás? Az ebéd
félig-ingyen sem elég.
Szemfárasztó az olvasás:
Svejk híg szélhámoskodás...
S az írás? Azzal is hiba van,
legalább három félbe van,
és kell-é valakinek e
kolduslét pusztaszélibe.
Nem vagy Spiró, se Konrád
(Istennek hála!), így hát
elégedj meg a semmivel
a Múzsa pucér s...vel.
Találj vigasztalást abban,
hogy belérúghatsz gondolatban.
Vigasztaljon a valóság,
Dohány-utcai tanulság,
hogy az őseid bizony késtek,
közel ötezer évet...

Száz éves lenne, ha élne
Péter bácsi s jó szót se érne.
Áron legalább bélyeget,
s Mikszáth is, szókat, szépeket...
Tegnap a felvonó előtt
kérdezték: Ismertem-e őt?
Ki vagyunk hát a földi jókból
mint a kutya-gumi a hóból.
S az égiek? Az Új Embert nézzed,
lelsz kispolgár-menedéket.
Katolikus hited orozzák,
gebinben övék a mennyország.
Megírta - volt Tamási Áron
már a Rendes feltámadáskor:
Mert ki idelenn népfi volt,
annak odafenn is zárt a bolt:
Őre bolsi Waldapfel Imre,
kaddissal mégis eltemetve,
vagy Janosom Kadarom, a beste,
virágok alatt rothad a teste...
Lám, a nyugat is vaksi égtáj,
Kürtös Gyuszi, ha arra lófrál,
haverkodhat góliát Kohllal,
mindötte kétszáz német szókkal.
Mi légyen hát a napi ámen?
Cipőpucolás. Csurka? Ám nem
ikonkép ő sem: maga-majma,
ha nem átkozódna-belehalna.
Adó a vénség, oda a virtus:
Irgalmazz nékünk Jézus Krisztus!

1997. I. 16.
(Utószüret, 1997)

Vissza a címlistához