Az éhség balladája
"Bűnjel" a GPU-nál, és '56-ban az ÁVH-nál is
Reggel ébresztőt korog a gyomor,
a konyhára féligöltözötten,
s ha a kenyér előbb megérkezett
bezabáljuk nagy mohón, útközben,
és a leves is előzi a mosdást,
csajka mélyén kotoz a kanál.
Mi jöhetne még ezek után?
Állattá züllés, erkölcsi halál!
Kincs, ha akad néhány pacalszelet,
s krumplihéja a savószín lében.
Úgy örülünk néki, mint a gyermek,
szikra gyúl a szerencsés szemében,
kurta öröm, csak egyfelvonásos,
ürül a csajka s a bendő is üres,
s szájszegőnek egy sodrás mahorka,
érte este kenyérrel fizetsz!
Davaj robot! Popjáty-ötösével!
mert csak így tud számolni a szerzsánt,
úgy rohangál a szakaszok mel1ett,
mint a fakír, kit görcsbe a kín ránt,
végre: Indulj, őrökkel, kutyákkal,
s nótaszóra: "Káposzta, káposzta..."
míg a kókadt Kamerádok szája
a Hellert és a Batzent számolja...
Építkezés: Az ebéd ádventje.
Minden Ivánt célbavesz a szánk:
Szkolko vremja? Felelet: Nyeznáju!
Áltatjuk egymást: Talán tízre jár!
Fél-mennyország, a zónakapunál,
szökni látni Katját, Surát, Zóját,
lázas percek, míg sziréna zengi
a várva-várt szent tizenkét órát.
Itt a kásabár: Előbb sorakozó,
népszámlálás, újra ötösével,
az őrparancsnok megbukik a vizsgán,
kisegítem irgalmas szívemmel.
S végre kezünkbe kerül az abrak:
daralé-leves, fagyos-répakása,
szelet kenyérre, igaz, hogy a sarkát,
Kenyeres Manó jól megsakterálta.
Mel1ettünk a szovjet gulágosok,
köztük püspök, lengyel ezredes,
nyelik a nyálat, úgyszintén egy néhány
óráról lógó iskolásgyerek.
A nyomorunk itt úri-nyomor,
a sztálinpolgár oldaláról nézve,
néhányunkat életben kell hagyni,
a hadisarc el van már temetve!
Délutánunk fogcsikorgatással
elvánszorog: Hatkor bevonulsz,
s várod mikor jön már a kenyér,
s ha jön szinte elébeborulsz.
Halat is kapsz, öt dekát. Büdös.
Ne válogass. Újabb két falat,
cukor híján elmarad a csája,
s koronaként vízleves marad!
Károgó hassal ágyadba zuhansz,
lázálmodban kolbászt vacsorálsz,
fogolybajtárs, ha hallgatod versem
hazugságot benne nem találsz.
Minek írom? Büntetőszakaszért?
Kijártam már azt az iskolát!
Nehéz a rosszat jónak mondani,
árulni Istent, nemzetet, hazát...
Szomorú dal ez: Éhség balladája!
Kótát hozzá bendőnk komponál.
Azt, hogy élünk, köszönhetjük annak
túlsoványnak taksál a halál.
Csiba bánat, reményünk feléled,
a fogolyhírlap, az Igaz Szó írja:
Éljen Sztálin s dicső nemzete!
Köszönjük, fel vagyunk szabadítva!
Ural, 1947 tele
(Lélekváltság, 1996)